Az út

 

 

 


                   Az út megpihen, visszanéz, és
                   Nem látja már kezdetét, a reménnyel bízót,
                   Hisz idők öléből kanyarogva, oly rég
                   Vezette ő a vándort, ki először törte hátát,
                   Tapodta vállát, tiporta kíváncsi vágyait,
                   Hagyta maga mögött kósza álmait,
                   S vele jutott pokolba, mennybe, a végtelenbe.

 

 


                   Mert az út, csak megpihen, s ha visszanéz is,
                   Apró-cseprő csodákkal viselős sorsok garmadája
                   Sorjáz a múlt hulló porába, mi nem több,
                   És nem kevesebb, mint az élet, és csak ennyit mond; elkísérlek.
                   Majd talpad alá simul, és míg vezet göröngyei felett,
                   Hiheted; neked, még gáncsot nem vetett,
                   Hogy lépted őrzi, pedig csak ment veled.

 

 


       http://cheryl.enyim.com/k/i/s/kisangyal/files/banat.bmp

 

                                                                    

        Lacrima

        Kőkeresztek és márványfejfák
        Őrzik a csendbe zárt időt,
        Perc, óra, év, egyre megy már,
        Mióta nincs utána, csak azelőtt.

        Apám nyolcvanegy éves lenne,
        Ötvenhárom volt, mikor elhagyott.
        Fájdalommal, kínnal zuhant a csendbe,
        Fejfáján a betű rég megkopott.

        Állok a sírnál a hóesésben,
        S az elveszett napot keresem,
        Gyerekként ismert, és nem tudja,
        Hogy unokáit nevelem.

        Tekintetét szememben őrzöm,
        A nevetőst, cinkos mosolyát,
        Biztató hangját..., korholását,
        Ahogy, ha késtem, hazavárt.

        Virágom letettem.
        Hiányunkat is hó lepi.
        Anyám puha kezét érzem tenyeremben,
        Úgy elmondanám neki ?

        Máskor oly vidám szemében
        Bánata ragyog.
        De hallgatok ..., nem sírok.
         Könnyem megfagyott.        

 

 

                     
   http://www.geocities.com/erdelyilobby/jpg/bod8.jpg

                                       

                    Bordal

 

 

         Az ódon, dohos pince hűvösében,
         Poros polcok csendjén szú neszezett,
         Vén palackokon penész leplezte a
         Pókhálófátyolba rejtett színeket.

         Az éltes üvegek ölében szunnyadt,
         Ejtőzve pihent egy múlt nyár zamata,
         A szőlőhegyről csengő kacagások,
         Szédült szerelmek, gyönyörök illata.

         Karcsú butéliák sötétlő mélyén
         Az idő álmatlan álmot álmodik,
         A tékáról egyet kezembe vettem,
         Vágytam arra, hogy felfedje titkait.

         Viaszpecsét volt a komorló strázsa,
         Egy roppantással szilánkokra zúztam,
         Kibukkant a flaska szikkadt parafája,
         Halkan megnyikordult, ahogy kihúztam.

         Tölgyillat csapott meg, méz aromája,
         Muskotály gyümölcsös napfény-illata,
         Májusi esők kesernyés párája,
         Mint pajzán szeretők évődő szava.

         És az opál palack kibuggyant vére,
         Rőtre festette a kristálypoharat,
         Számhoz emeltem, vágyva tűz-ízére
         Belekortyoltam, s éltem a titkokat!

 

 

                                     

http://internetto.sopron.hu/showbinary.php/krasznaifk.jpg                                               

 

 

   
                                                    Verstakács

 

 

 


                   Itt ülök most az üres lap előtt,
                   Fejemben zakatol az elmúlt délelőtt.
                   Csapongok, tán ilyenkor szabad,
                   Magukat kelletik, kínálják a szavak.
                   Kusza írásom fel-lekanyarog,
                   Nemtörődöm, kapkodó sorok.
                   Takács vagyok, szövetet szövök,
                   Gondolatvászon-kelmét kötök.
                   Színes szálai sok-sok volt pillanat,
                   Tünékeny, mélázó fecsegő én-szavak.
                   Mind-mind enyém, s ha titkát felfedem,
                   Áttetsző üveggé válik még a sejtelem
                   Is, ami akkor mar belém, ha fáj, ami nincs,
                   És a nincs, több mint csalóka fény.
                   Papírlap-magányom lábnyomán, rejtekén
                   Tavasz sarjad a tél markolta fán, és
                   Rügyet bont a cseresznye és barack,
                   S itt bent megélem a télben a tavaszt.

 

                         

 

 


 

http://85.66.68.3/kepeslap/images/post2.jpg

 

 

 

        Ujjlenyomat

        

                  A völgyünkre már ráhajolt az esti csend,
                   Mézízű szél csókolta a bódult hársakat,
                   Ébredt a szendergő szemérmes-buja vágy,
                   S forró ölembe hívtam mohó, vad ajkadat.
                   És mint jó adós, megadtam minden tartozást,
                   Becéző csókokat, gyönyört, simogatást...

 

 

                  Azóta rólunk fecsegnek a fák s az árnyak,
                   Azóta rólunk pletykál a cserfes patak,
                   S a tisztás, hol földig hajolt a fű,
                   Ránk vall, akár az ujjlenyomat.

 

A következő kép nem jeleníthető meg, mert hibákat tartalmaz: http://images.aysa1.multiply.com/image/6/photos/7/400x400/4/HPIM0258.JPG?et=pXGCxYEu19cZrfW9blKQIw.

 

  

 

Ilyen egyszerű


         Leplem nem takar már,
         pőrén és lázasan állok,
         akár a vérző pipacs-álmok
         libbenő lenge szirma.

            Nincs már titok, nem ködöl
         áltatás, sem jó vigasz,
         ajkam nem sebzi panasz-
          szavak áradó litániája.

         
          Könnyebb bilincstelen,
         magamat elviselem, mert
         merem, s nyújtom kezem,
         édes, vágyott szerelem.

 

 

          A következő kép nem jeleníthető meg, mert hibákat tartalmaz: http://images.aysa1.multiply.com/image/3/photos/17/400x400/5/P1010576.JPG?et=qBXOvwnzQ07SWVOze%2CtLgg.

                  

 

            Ítélet

 

         A vasúti töltésen túl,
         a senki földjén,
         derékig érő éles fű,
         s csalán között,
         a bíróság összeült,
         hogy ítéljen felette,
         ki még el sem költözött.
         Bizarr helyszín,
         belátom, de
         az Úr ott ítél,
         ahol jólesik,
         egy intéssel
         gyűjtötte össze,
         esküdjeit,
         híveit.
         A csipkebokor
         tövében állt
         az égi esküdszék ,
         angyalok kara,
         s a védelem,
         a pokol tornácáról
         ördögök hada.
         A megjelentek
         mérlegre vetettek,
         minden szándékot,
         mulasztást,
         tettet.
         Replikáztak, s
         érveltek,
         de a vádlottnak
         nem hagytak
         vigaszt.
         Az ítélet, gyors
         volt és végleges,
         törölték
         a bűnös egyedet.
         Kiradírozták,
         sosem létezett,
         nem gondolt,
         nem élt,
         nem élvezett.
         Fellebbezni
         nem lehet.
         Végeztünk,
         mehet.
         S miközben lépett,
         eltűnt, felszívta
         a nap.
         a töltés szélén
         szamártövis fakadt.

 

 

Tanulság:Azért van, annyi gaz, meg csalán, mert mindenkiből az lesz a tárgyalás után.

http://sufni.hu/pixelpost/images/20061005063041__dsc8458.jpg

 

               


 

A következő kép nem jeleníthető meg, mert hibákat tartalmaz: http://www.visionsfineart.com/di/images/the_chase.jpg.


Vártalak

 

 
        
Vártalak,
         mint egy régről ittfelejtett állomás,
         egyetlen esti vonatát, amely
         ha megáll, még akkor sem teszi le
         fásult, soha el nem indult utasát.

        Vártalak,
       
mint akácos mélyén megbúvó tanyán

       
nagymama a rég látott unokát,

       
kinek szeme rajta meg sem pihen,

       
s mintha taszítaná, úgy öleli át.

            Vártalak,
         mint apák a közönyízű láthatást,
         dohányszagú, reszkető kezükkel
         simítva sorsuk kusza fonalát, s
         kóstolva a viszontlátás illatát.

            Vártalak,
         mint, ahogy rád csak én várok, várhatok,
         csöndbe fúlt kiáltással ajkamon,
         mert azt nem lehet, hogy érezd, hogy tudd,
         mennyire vágyom, mennyire akarom!


http://www.zpok.hu/~illesf/kisvasut/homokvasut/homokvasut11.jpg


http://www.tikkurila.hu/images/deco/do_it_yourself/delight_big.jpg

 

                  Egy álmos délután egyedül...

 

 

         Bon Jovi hangján nótába kezd a hangfal,
         Porszívózúgás tördeli a kiénekelt íveket,
         Távolban türelmetlen, bántó
         telefoncsengés remeg.

 

         A csönd belül van, felötlik néhány kósza gondolat:
         Még javítanom is kell, s a lakás úgy látom, szalad!
         Mosástól gyűrött ágynemű álmodik forró vasalót,
         és porcicák bújócskáznak a könyvespolc alatt.

 


         Füzetkupac szalad szét az íróasztalon,
         tegye csak, hagyom; a lépcsőházat még felmosom.
         Az ablak tárva, bent illatozik a korai tavasz,
         kint virágtalan még, de földszagún igaz.

 

 

         Fréziák fecsegnek liliommal,
         névnapot köszöntő zálogok,
         a mogyorós csoki morzsái földrehulltak,
         félig telt poharamban napsugár motoz.

 

         A fotelben levetett ing,
         széthagyott CD-k a polcokon,
         félpár zokni árválkodik sután, párját kutatja,
         vagy csak gondolom.

 

 

         Családom is szétszéledt a hétköznappal,
         ha körbenézek rájuk gondolok...
         és ősi női szeszéllyel
         összepakolok.

 

 

 

                  

A következő kép nem jeleníthető meg, mert hibákat tartalmaz: http://www.napraforgotrening.hu/Images/kislany.jpg.

A semmi, mi mind tiéd

  

 

         A tiéd minden, mi nem mondható:
         A kalandvágyó szabad gondolat,
         A sóhajtásnyi enyém idő,
         A fénylőn ünneplő pillanat. 

 

         Tiéd a perc, a várva várt,
         Az öntudatra ébredő akarat,
         A titokzatos új mosoly,
         Márciusillat a blúzom alatt. 

 

         Tiéd a léptem, a tétován erős,
         A hozzánk indulón-érkező.
         Tiéd a mozdulat, a rebbenő.
         A bőrömre simuló levegő.

 

          Tiéd a csókom, az idegen,
         De napsütötte ízűn ismerős,
         Tiéd örömöm, kételyem,
         Virágzó kedvem fénylőn nevetős.

         Tiéd a kipattanni vágyó simogatás,
         Az ujjaimban, tenyeremben feszülő,
         Tiéd az éber vágy, a szemérmesen
         Gyönyört adni, s elfogadni merő.

 

          A tiéd minden, mi lehetek,
         Mihez minden beszéd kevés,
         A bensőmben ismerős remegés,
         Az indulás, az út, az érkezés.

A következő kép nem jeleníthető meg, mert hibákat tartalmaz: http://img118.imageshack.us/img118/8789/nyitottrcsoskapuai3.png.

 

 


A pech
 
 A sás között,
a nád mögött,
a tóban harcsa les.
 
A part alatt
vár kis halat,
ebédet keres.
 
A part fölött,
a lomb alatt,
Marcsa lépeget.
 
A lomb alatt,
a part fölött,
körbe nézeget.
 
A vízhez ér,
hol harcsa les,
ki kis halakra éh.
 
A vízbe lép,
s a kishal-nép
rebben szerteszét.
 
A harcsa morg,
a gyomra korg,
éhkoppon maradt.
 
Marcsa hős,
ki most derűs
vidáman felkacag!


 

 


Akartam írni ...

Akartam írni
Verset, vagy csak
Sorokat, arról,
Hogy a tavasz eljön,
Rügyet bont,
S előcsal színes
Krókuszokat.
Meg arról is,
Hogy a hóvirág
Gilinggalangol,
S dermedt szárán
Hajnalban még
Földig hajol,
Akár egy valódi
Primadonna
Előadás után, a
Világot jelentő
Színpadon.
Aztán arról, amikor
Séta közben
Hajamba kócolt
A tavasz.
Cirókált a déli szél,
s közben súgott
ezt meg azt.
Így merengtem
A Tisza parton,
Kerestem az elszállt,
vagy sosem volt
Ihletet.
És arról is
Írhattam volna,
Hogy szép az élet,
És szebb is lehet.
Igaz, időnként
Cibálva tépem,
Ő is tépdes, van úgy,
Hogy megtipor,
De hagyja magát,
S magamra igazítom,
Mint már annyiszor.
És arról is, hogy
Oly kevés kell,
Hogy higgyem;
Érdemes lehet.
Hogy is volt?
Ja, a tavaszról,
Írtam volna
Verset, rímeket.
De közben hazaértem,
S rímeim elől elfutott
A vágyott költemény.
Mi maradt belőle?
Néhány sor, azt mind
Idekopogtam én.

 

Azt kérdezed barátom...

Azt kérdezed barátom,
mi az, mit elhallgatok,
amiről érzed, hogy van,
s tőle más vagyok.
Magamról ritkán beszélek,
leginkább soha,
ha mégis csak szervízhírek,
a szokásos jól vagyok szöveg
semmitmondó néhány mondata.

Azt kérdezed barátom,
hogy bánt-e valami.
Megkérdezted,
alkalmat adtál kimondani,
hogy mit is,
magam sem tudom:
nem leltározok
s könyvelem el a sérelmeket,
mik mint nem gyógyuló
lázas sebek marnak belém,
égetnek lelkembe billogot,
már hozzájuk tartozom,
mert ők is én vagyok.

Azt kérdezed barátom, hogy
miért van az, hogy nem értesz,
hová tűnt el az én belőlem,
mi vitt el magamtól engem,
hogy miért vergődnek üresen a leírt
vagy kimondott szavak,
mint partravetett halak
levegőben fuldokolva,
pedig nem lenne szabad...


 

Mindenki ír a családjáról, a gyerekkori emlékeiről. Ebben a versben a nagymamámról írok. Sok időt töltettem vele, mert anyukám dolgozott.


Alszom, álmodom...


Alszom, álmodom, messze járok,
A lélek ilyenkor - mondják -, elrepül,
És körülnéz; ím itt a régi ház,
Itt játszottam gondtalan, gyermekül.

A ház előtt fenséges óriásként emeli
Égbe lombját a két cseresznyefa,
Mályvabokor őrködik az ajtó előtt,
Akácvirágtól balzsamos az éjszaka.

Szőlőlugas bujtatja a kis szoba-konyhát
Mesebeli, nagymamás házikó.
A plafonon gerendák nyújtóznak vaskosan,
Rajzuk ábrándozásra csábító.

A sparheltben friss tűz lobog,
A vasplatnin gyúrt tészta sül,
Magam gyúrtam, nyújtottam!
Mama biztatott: Látod? Sikerül!

Mama, miként mindig, kendőben, és kötényben.
Ruháján kelt tészták, fánkok illata,
Hosszú haját, csak estelente láttam, mikor
Ovi után a kapuban várt haza.

S jöttem copfosan, és illedelmesen,
Az eperfa-lombú, kedves fasoron,
A Roth sarkon ott állt a benzinkutas
Ki átvezetett a forgalmas úton.

A másik sarkon a cukrászda állt,
Ízes, egygombócos fagyik birodalma,
És ott térdepelt a kocsma is, a hangos,
Borozós bácsik cseppnyi nyugodalma.

A járda fölé zöld lombok hajoltak,
Olyan volt az árnyékos eperfasor
Mint titkos, mesebeli erdei ösvény,
Barátságos, bíztató, komoly.

Hazaértem. A deszkakapu előtt
Karját ölelésre tárta nagymamám,
Arcomon csókja cuppant:
Csakhogy ideértél végre, Zsuzsikám!

Alszom, álmodom, messze járok,
A lélek ilyenkor- mondják -, elrepül,
És körülnéz; ím itt a régi ház,
Itt játszottam gondtalan, gyermekül.

 

Oldalmenü
Diavetítő